KILENCEDIK FEJEZET

melyben Simon Templart megszállja az ihlet s engedély nélkül átlépi az Édenkert kapuját

1.

Monty Hayward beletúrt dohányzacskójába s nyugodtan nézte a tartalmát. Gyakorlati észjárása nem volt hajlandó az Angyal merész következtetéseit követni.

– Ha ezzel érsz valamit – mondta – azt mondanám, hogy Josef segíteni akart rajtad. Talán nem tudta, hogy szakértője vagy a kék gyémántoknak.

– Talán – felelt az Angyal.

Fürgén ugrott talpra, megigazította övét és végigsimított haján. A hitetlenség és józan ész fagyos szellője nem tudta lehűteni. Megszállta az ihlet. Szemében az elpusztíthatatlan optimizmus lángja égett, a régi, angyali ujjongás ellenállhatatlan feltámadása, amely mindig új erőt és reményt talál a legsötétebb vereség után is. Nevetett.

– No, gyerünk – mondta és Monty Hayward sóhajtva rakta zsebre pipáját.

– Hová? – kérdezte.

Patrícia Holm ismét úgy érezte, mintha az angyali nevetés úgy vibrálna a levegőben, mint távoli rohamra ösztökélő dobpergés és trombitaharsogás.

– Mindenesetre el innen. Tizenöt perccel azután, hogy az a vonat beér Treuchtlingenbe, olyan sűrű csendőrkordon fogja körül ezt a környéket, mint a kövér asszonyok sorfala egy áruházat végkiárusítási napján. S nekem találkozóm van Markoviccsal, amit ők talán nem szeretnének, ha megtartanék.

Ügyesen kirántotta a revolvert Monty zsebéből s a sajátjába csúsztatta. Hirtelen egy színfolt bukkant fel szeme előtt s pillantása élesen vágódott át Monty válla fölött.

– Százezer kenguru! – kiáltott az Angyal. – Hát ez mi?

Monty megfordult.

Mint komoly történelmi tényt fel kell jegyeznünk, hogy az a másodperc, amikor meglátta, hogy mi hívta ki az Angyal elképedt felkiáltását, életének egyik legsúlyosabb pillanata volt. Az olyan ember számára, aki oly soká és állhatatosan igyekezett a józan és tisztességes élet elveit betartani, roppant igazságtalan és kegyetlen csapás volt ez.

Csak állt és bámult kudarcának közeledő okára; úgy érezte magát, mint az az antialkoholista szónok, aki hirtelen felfedezte, hogy abban a pohárban, amelyben vizet sejtett a szónoki emelvény asztalán, tiszta pálinka volt. Úgy érezte, hogy a véletlen külön gonddal helyezett el egy banánhéjat a lába alatt. Ha őrangyala e pillanatban felbukkan s holmi kedves megjegyzést kockáztat meg az időjárás viszontagságaival kapcsolatban, Monty tétovázás nélkül állon vágja. Pedig a karcsú lány, aki feléjük tartott a tisztáson át, úgy látszik nem sejtette, miféle vihart keltett. Egyenesen rámosolygott az újságíróra; és ennek a nyugodt szemtelenségnek látványa a végső csepp volt Monty Hayward összeomlásának kelyhében.

– Ez itt… Va… valaki, akivel a vonaton ismerkedtem meg – mondta halkan s észrevette, hogy Patrícia Holm és az Angyal egymás vállára támaszkodva küzdenek a nevetőgörccsel.

Montyt csak az vigasztalta, hogy a kudarc nem érhette volna vonzóbb külsőben. Az a sötét pillantás, amellyel a lány érkezését figyelte, majdnem kificamította lelkiismeretét – de a lány éppoly kevéssé törődött vele, mint azzal a sajnálatosan rossz modorra való kacagórohammal, amely Monty mögött folyt.

– Helló, útonálló úr! – mondta nyugodtan.

Az Angyal kiszabadította magát Patrícia öleléséből. Odatántorgott a lesújtott Monty mellé.

– A pénzét vagy az életét szedjük el? – mondta. – Vagy nem óhajtasz bemutatni a hölgynek?

– Azt hiszem, ez jó ötlet lenne – szólt a lány és Monty összeszedte alaposan megviselt önuralmát. Harciasan nézett körül.

– Én Monty Hayward vagyok – szólt. – Ez itt Patrícia Holm; és ez a kellemetlen izé itt Simon Templar. Elhiheti, hogy ők ketten nagyon örülnek az ön ismeretségének. És most szabad tudnunk, hogy ön kicsoda?

– Engem Nina Waldennek hívnak. – A lány érdeklődéssel mérte végig Simont. – Nem maga az Angyal?

– Kisasszony – hajolt meg Simon –, ön roppant előkelő körökben mozoghat.

– Hát persze. A New York-i EVENING GAZETTE rendőri riporteri karához tartozom – ennél előkelőbbet csak a Sing-Singben találhat. Mindjárt felismertem a nevét.

Cigarettát vett elő táskájából, szájába tette és szemöldökét felhúzva némán kért tüzet. Az Angyal kiszolgálta.

– A nagy izgalomban maradt le? – mormolta.

– Magam gondoskodtam róla. Barátja elmondta nekem, hogy szenzáció következik – nem akart titkot elárulni, de amikor a vonat megállt, elszólta magát. És aztán kiugrott, engem meg ott hagyott a levegőben. Nem tudtam ellenállni a dolognak. Mintha az ember küszöbe előtt követtek volna el gyilkosságot. Mindenki erre az oldalra bámult, így hát én szépen leléptem a másik oldalon s meglapultam a töltés alatt. Amint a vonat elindult, átjöttem, de azt hittem, hosszabb úton kell magukat követnem. Igazán kedvesek, hogy megvártak… – Szemérmetlenül mosolygott az Angyalra, szép szeme meg sem rebbent. – Ujjé… tudtam, hogy szenzációt találok, de azt nem reméltem, hogy ekkorát!

Az Angyal lassan zsebrevágta öngyújtóját. Balján Monty Hayward emésztette az imént hallottakat. Arcán fájdalmas szemrehányás volt, beszédesebb minden szónoklatnál. Jobbján Patricia Holm állt kissé gőgösen, kezét övébe dugta, némán élvezte a jelenet humorát; de az Angyal gondolatai messze jártak. Új, vakmerő szintre emelkedett, amelyet a többiek még nem értek el – az alkalom ihletett kihasználása képzeletében már egészen új terveket szőtt. Monty Hayward égése teljes volt, az Angyal nem látta okát, hogy további kérdéseket tegyen fel… Nina Walden itt volt – és Simonnak tetszett a lány bátorsága.

– Szóval maga egy mindenre elszánt újságírónő? – kérdezte. A lány bólintott.

– Igen.

– S minden okmánya megvan, ami a külföldi újságírók számára megfelelő könnyítéseket és kedvezményeket jelent ebben az országban?

– Azt hiszem, igen.

– És szeretné életének legnagyobb szenzációját megkapni – első oldalon, öklömnyi betűkkel s a maga nevével?

– Remélem, meg is fogom kapni…

Az Angyal mosollyal felelt a mosolyra. És az angyali mosolyban már kész elhatározás rejlett.

– Nina, magának adom a szenzációt! Mindig vágytam arra, hogy egyetlen lap helyesen írja meg a velem kapcsolatos tényeket, mielőtt meghalok. De a história még nem fejeződött be és sohasem lesz vége, ha túlságosan gyorsan akarja megkapni. Éppen most akartunk elindulni, hogy befejezzük; máris elég időt vesztegettünk el. Jöjjön velünk! – Az interjúkat későbbre is hagyhatja, s ígérem az év legnagyobb szenzációját ajándékozom magának! Még nem tudom, mi lesz, de biztosan szenzáció. Dobja sutba minden erkölcsi skrupulusát és segítsen nekem, ahogy én segítek majd magának, és magáé minden jog, a világsajtó közlési jogai! Mit szól hozzá?

A lány dohányszálat szedett le piros ajkáról.

– Az újságírók erkölcsi érzék nélkül születnek – mondta őszintén. – Állom az alkut.

– Hát akkor indulunk! – mondta az Angyal.

Átölelte Patrícia derekát s az ösvény felé fordította, mely a tisztásról a töltéssel ellenkező irányba vezetett. Füves ösvény volt, éppen elég széles, hogy egymás mellett haladhassanak; s ha a lány csak kicsit könnyebb lett volna, ujjongásában karjába kapja. Annyi év közös kalandos élete után még mindig megtörtént, hogy elképesztette a lányt; hihetetlen dinamizmusa semmit sem talált elképzelhetetlenebbnek, mint a végső kudarc gondolatát. Ha ez a képesség nem lett volna meg benne, akkor nem indul el ilyen könnyedén a bonyolult történet végére járni. Markovics eltűnt. A gyémántok eltűntek. Rudolf herceg kiszámíthatatlan tényező lett, akinek hollétéről sejtelme sem volt és terveit nem is próbálhatja kitalálni. A három briganti, no meg egy fiatal újságírónő, akik örülhettek, hogy élve szabadultak az utolsó összecsapásból, magukra maradtak egy ismeretlen vidéken, amely hamarosan nyüzsög a fegyveres ellenségtől. Az előttük álló feladathoz képest a szalmakazalban varrótűt keresni vak, nyolcvanéves aggastyánoknak való szórakozás; de az Angyal mindezt csak a győzelem mellékösvényének látta.

– Pat, ha ezt a mókát befejeztük, vissza kell mennünk Angliába. El sem hiszed, mennyire hiányzik nekem Claud Eustace Teal s az a sok vidám játék, amit a Scotland Yarddal játszottunk!

A lány tudta, hogy Simon komolyan beszél – már ahogy az Angyal a komolyságot értelmezte. Soha nem változik meg. Nem is kellett ránéznie, hogy lássa szemének napsugaras csillogását, a könnyed hitet a vidám és boldog végzetben.

– No és Monty? – kérdezte Patrícia.

Az Angyal a szélesedő ösvényre bámult.

– Szerettem volna megtartani, de hiába… nem a mi emberünk.

Keleti irányba haladtak. A fák lassanként ritkultak, magas ablakokat nyitottak, a zöld mezőket és csinos kis házakat föltáró tájba. Az arany napfény átszűrődött az összefonódott ágakon s fénylő foltokat vetett az árnyékos ösvényre. A kékség tiszta végtelenjéből pacsirta bukkant fel s mint valami őszi levél hullott a föld felé. Egy távoli lejtőn két ló, egy ember és egy eke törpe árnyképe mozgott békésen az ég háttere előtt, a csöndes levegőn csengettyűk hangja és ostorpattogás szállt át. Csaknem hihetetlennek látszott, hogy ezt a békés tájat hamarosan szürkeruhás emberek özönlik el, akik könyörtelenül kutatják át a sövényeket és mélyedéseket a minden tisztelet nélküli kalóz nyomában, aki meghúzta a tiszteletreméltó szakállukat; de az Angyal hirtelen megtorpant az ösvény fordulójánál, visszatartotta Patriciát.

– Várj csak, körülnézek – mormolta halkan.

Mint az árnyék suhant a fák közé, míg a lány mozdulatlanul áll a bokrok között. Szíve egy árnyalattal gyorsabban dobogott. Monty Hayward és az újságírónő kérdő némasággal közeledtek; és Patríciába hirtelen belevágott a bénító felismerés: milyen hatalmas feladatra vállalkozott Templar. Egyetlen ember számára is elég súlyosnak látszott a menekülés, de az Angyal még vidáman utasokat is vállalt erre a kirándulásra s kijelentette elszánt szándékát, hogy közben negyedmillió fontnyi követelést is be akar hajtani…

Az Angyal pár perc múlva visszajött. Mosolygott.

– Odalent – mondta – csukott teherautó van. És az autó legénysége teázik. Egyenesen megrendeltem, hogy itt várjanak rám s kitűnőnek találom jelenlétüket. Menjünk nekik…

Már meg is fordult; és Monty Hayward akaratlan könnyedséggel követte. Volt valami Haywardban, ami bosszút esküdött a körülmények folytatólagos rosszindulata ellen. Úgy érezte, hogy már eleget tűrt s a szelíd türelem képessége lassan kihalt belőle. A sors gonosz fordulata egy szemtelen kis lányt dobott elébük, akit az Angyal minden további nélkül befogadott – és ez volt az utolsó szalmaszál. Hát akkor ő is kalóz lesz, és patakokban ontja a vért!

A bozót keskeny közéhez értek. Az Angyal itt megérintette Monty vállát, lemutatott az útra. Az országút szélén hatkerekű teherautó állt s alattuk két zömök, viharvert képű, overallos ember támaszkodott az alacsony domboldalnak. Mindegyikük jókora darab kenyeret és kolbászt tartott balkezében, míg a jobb párolgó csészét emelt; és Monty szeme elbűvölten tapadt az egyik csészére. Úgy érezte, hogy egy huszadik századbeli kalandornak is megvannak a maga kedvező pillanatai…

– Kérlek, igyekezz – mondta az Angyal.

Sima lendülettel ugrott le az útra, Monty csak egy másodperccel maradt el mögötte. Patrícia egy fojtott üvöltést hallott, majd csont dobbanását csonton; aztán odaért a dombtetőre s látta, hogy Simon már kezdi lehúzni az overallt áldozatáról. Monty a nadrágját porolta s jobbkezében a ki nem löttyent csészét tartotta, mint valami meghódított zászlót. Élete végéig ezt fogja legnagyobb sikerének tartani. Drámai mozdulattal emelte Nina Walden felé, amikor a lány kiért a fák közül.

– Asszonyom – mondta –, itt a teája!

Ez a pillanat kellő kárpótlás volt minden eddig történtért; s a lány mosolyogva ugrott le az útra s úgy fogadta ezt a diadalt, mint egykor Erzsébet királynő a győzhetetlen Armada pusztulását.

– No, maguk aztán értik a dolgot! – Monty vállal vont.

– Az ilyesmi mindennapos dolog – jegyezte meg kihívóan.

Az Angyal nevetett.

– Kezdesz belejönni a mesterségbe. Monty – mondta. – Ha most felhúznád ezt az overallt, mielőtt még valaki belénk botlik, akkor minden rendben lesz. Pat, nézz csak be a ponyva alá, hogy mi a rakomány. Hátha ők is koronaékszereket szállítanak?

– Ellenkezőleg: vascsöveket és kábeleket – jelentette Patrícia.

– Helyes, kislány! Nektek, lányoknak, biztosan akad köztük hely. Sajnálom, hogy nem pehelypaplan a rakomány, de végre is, elég meleg van.

Az Angyal villámgyors változást művelt magával, amelynek képességét nézőközönsége mindig irigyen csodálta. Az angol szabóművészet remeke úgy eltűnt a piszkoskék overall alatt, mintha sohasem viselte volna; az elegáns cipőt zsebredugta s helyette felhúzta a poros munkás bakancsot; a simára fésült hajat rendetlenül kócossá tette. Azok, akik legjobban ismerték, azt állították, hogy Simon Templar gyorsabb és tökéletesebb maszkot tud készíteni egy kis ragasztóval s egy darab spárgával, mint bárki Hollywood legköltségesebb eszközeivel. Számára a kosztüm külső részei mindössze a tökéletes jellemábrázolás apró járulékai voltak – oly tökéletesen át tudta alakítani egyéniségét, hogy nem akadt élő ember, aki utána csinálhatta volna.

– Fiúk és lányok, azt kell most és mindörökké az eszetekbe tartani – mondta –, hogy a világ legbozontosabb álszakálla sem segít, hacsak nem veszitek fel a szakállas ember igazi büszkeségét is. A szakállnak a lelketekből kell kinőnie!

A teherautó nyitott hűtője előtt dolgozott; olajat és piszkot dörzsölt kezébe és körme alá s arcát is művészi foltokkal borította el. Ezt egyszerű leírni, de a puszta igazság az, hogy amikor megfordult, a szó szoros értelmében megsemmisítette Simon Templart. Német teherautó-sofőr volt, múlttal és jelennel és jövővel s egy idős nagynénivel Frankfurtban, akinek minden karácsonykor hűségesen képes levelezőlapot küldött.

Monty Hayward éppen az utolsó gombját gombolta be az overallnak, amikor az Angyal nyakonfogta s féltucat hasonló, gyors, mesteri mozdulattal végigkente tiszta arcát és kezét.

– Maradj nyugton s időnként töröld az orrod az overall ujjába – mondta – akkor sem lehet semmi baj.

Sasszemmel vizsgálta meg társának öltözékét, aztán elmosolyodott s alaposan hátbavágta Montyt.

– No, gyere! Vigyük el ezt a két fickót az útból.

A két eszméletlen embert bevitték a sűrűbe, miután az Angyal megkötözte őket és betömte szájukat. Simon utolsó mozdulata az volt, hogy mindegyikük keze közé egy-egy száz márkást csúsztatott. Sajnos, kénytelen volt elbánni velük, de az ilyen apró adósságokról az Angyal nem feledkezett meg soha. S mindegyik száz márkás sarkába odarajzolta azt a furcsa kis figurát, amelyet a Scotland Yard minden detektívje vörös posztónak tartott. Az Angyal már régóta használta ezt a kis jelképet s úgy érezte, hogy ezt az alkalmat kár lenne kihagyni.

Fürgén tért vissza az útra s látta, hogy Patrícia és Nina már elfoglalták helyüket. Simon megforgatta az indítókart és beugrott a volán mögé.

Amikor nehézkesen befordultak a legközelebbi kanyarnál, az autó, amely feléjük robogott, hirtelen oldalt fordult és keresztbeállt az úton. Egy szürke egyenruhás tiszt ugrott ki és odacsörtetett az Angyal mellé. Revolvertáskája nyitva volt.

– Woher kommen sie, bitte? – kérdezte kurtán; s az Angyal piszkos kezével végigsimította még piszkosabb homlokát.

– Aus Ingolstadt, Herr Hauptmann!

– So. Haben sie nicht zwei Männer und eine Frau gesehen? Der grössere Mann trägt einen hellgrauen Anzug, die Frau ist hübsch und gut gekleidet…

– Doch!

– Kolossal! – A kapitány előrántotta jegyzetfüzetét és hevesen intett embereinek. – Welche Richtung haben sie eingeschlagen?

Simon felemelte balkezét a volánról s visszamutatott a mezők felé.

– Sie sind soeben dort über die Wiesen gegangen. Ich begreife noch immer nicht, wieso ich das Mädchen nicht überfahren habe, denn sie ist mir aus der Hecke gerade unter die Vorderräder gelaufen…

– Ihr Name?

– Franz Schneider.

– Adresse?

– Nürnberg, Juliusstrasse siebzehn.

A rendőrautó odakanyarodott melléjük, a kapitány föllépett rá és utasítások záporát zúdította embereire. Amikor a rendőr-sofőr rákapcsolt, visszafordult s odakiáltott Simonnak.

– Wenn wir diese Leute fangen, bekommen sie vielleicht eine hohe Belohnung!

Simon megfordult a vezetőülésen s figyelte, amint a rendőrautó eltűnik a porfelhőben. Aztán nagy komolyan előrehajolt és lenyomta a sebességváltót…

Alig tettek meg egy negyedmérföldnyi utat, amikor Monty Hayward már nem bírta tovább. Fölugrott s ez a nyugodt és törvénytisztelő úriember lelkiismeretének végső maradékait harsány ordítással vetette el. Ujjongása még a hatkerekű teherautó fülsiketítő lármáját is elfojtotta.

– Kolossal! – kiabált lelkesen. – Hihetetlen! A keresett gonosztevők, amint azt Franz Schneider nürnbergi lakos vallotta, átrohantak a mezőkön és mi közben majdnem elgázoltuk egyiküket. Hóhahó! És ha elcsípik őket talán még jutalmat is kapunk! Hűha! – Monty újabb visongásba tört ki. – No, öreg pajtás és kapitány úr – jelentkezünk a jutalomért?

– Vén csataló, szeretett bajtársam, a legközelebbi állomás Treuchtlingen – mondta az Angyal. – Biztosan ott tartották Markovicsot, hogy vallomását jegyzőkönyvbe vegyék, de a vonat aligha várta meg. Más vonatra kell szállnia, s talán még idején érkezünk, hogy virágcsokorral kísérjük ki az állomásra!

2.

A teherautó lassan zakatolt észak-nyugat felé. Simon Templar igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni a kemény ülésen és a két lány problémáján töprengett.

Pontosan tudta, mit vállalt, de ez a tudat egy csöppet sem verte le. Többször is tett már meg kalandos utakat ellenséges területen, a halál elől bujkálva. Hány férfi dicsekedhet hasonló kalandokkal? De Simon nem emlékezett rá, hogy valaha is asszony szerepelt volna az ilyen sikeres utakon. Gyakran megtörtént, hogy valaki megpróbálta, de mindig a nő bizonyult a menekülő elbuktatójának. Mindig a nő gyengébb kitartása, képessége volt az, ami elfojtotta a könyörtelen, csaknem állati erő szikráját, amely nélkül az ilyen vállalkozás nem sikerülhet. A nő annyira eltompította és csökkentette a férfi sebességét és erejét, hogy csak a ravaszság maradt az egyetlen eszköze; s ezzel minden esetben kudarcot vallott.

Simon Templar tudta, hogy egyedülálló hely illeti meg a törvény ellenségei között és nyugtalan képzelete oly optimistán forgatta ezt a hátrányt, mintha barátságos bújócskáról lenne szó. Egy dolog biztos: Patrícia Holm nem utazhat be ezen a teherautón Treuchtlingenbe. A kockázattól eltekintve, hogy ismét megállíthatják és átkutathatják őket – az a látvány, hogy egy angol kosztümös hölgy mászik ki egy hatkerekű teherautó ponyvája alól a főutca közepén, biztosan feltűnést kelt. Markovics nyilván pontosan leírta a lányt abban a nevetséges amerikai álöltözetben is, amelyben a müncheni pályaudvar detektívjei közt átjutott; éppen ezért ideje, hogy valami újat találjanak ki. Ezért az Angyal csak félszemmel figyelte az utat, a másikkal valamilyen kedvező alkalmat keresett.

A táj szelíd képe időnként feltárta az Altmühlt is, mely ezüst kígyóként kanyargott a mezőkön át. Tizenkét mérfölddel odébb ugyanez a folyó szolgált a megoldással. A széles völgy egyik védett pontján, fák körén át meglátott valamit s ha nem lett volna Németországban, azt hitte volna, hogy valamilyen varázslat áttelepítette az ókori Görögországba. A látvány csak egy pillanatig tartott, de elég biztató volt. Száz lépéssel odébb megállította a teherautót s könnyedén leugrott.

– Vedd át egy pillanatra a parancsnokságot, Monty – szólt. – Az imént láttam egy lányt…

Monty Hayward átült a volán mögé. Szemöldöke majd a feje búbjára szaladt.

– Mit láttál? – krákogott – és az Angyal nevetett.

– Egy lányt – mondta. – De a hozzád hasonló házas ember úgysem tudna vele mit kezdeni…

Könnyed búcsút intett Montynak s az útról reménykedve osont le a dombon a mélyedés felé, amelyet az előbb látott. Igazán, bájos kis jelenet volt; s más körülmények között, minthogy a teuton vérmérséklet távol esett tőle, egy ideig költői hangulatban is ringatózott volna. Szigorú kötelességérzésének fényes bizonyítéka, hogy tíz percen belül visszatért. Szomorúan gondolt arra, hogy az Édenkert kígyója az ilyen vandálságot undorral szemlélte volna – de azért mégis jókora csomagot hozott magával, amit odadobott Monty karjába, mielőtt felmászott volna a volán mögé.

A teherautó nagyot nyögött és megint megindult. Monty Hayward rábámult az ölében pihenő csomagra.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy ez annak a lánynak a ruhája? – hörögte.

– Attól félek, igen – felelt az Angyal szelíden. – És a barátnőéjé is. Tudod, egyikük sem használta a ruháit… sőt, fürdőruha sem volt rajtuk… Ha ismét találkoznánk velük, érdemes lenne a Nacktkultur-ral is megpróbálkoznunk…

Három mérfölddel odébb, amikor már úgy gondolta, hogy egyelőre nem kell veszélytől tartaniuk, ismét megállította a teherautót s leugrott. Az úton sehol senki. Hátrahajtotta a ponyvát és leemelte Patríciát a füves útszélre. Nina Walden nyugodtan követte. Az Angyal visszavette zsákmányát és odadobta Patríciának.

– Ti ketten most átalakultok bátor és derék német hajadonokká – mondta. – Vigyétek be ezeket a ruhákat a dzsungelbe és siessetek. A magatok holmija belefér a hátizsákokba. Ne öltözzetek úgy, mintha bálba készülnétek –, legfeljebb egy hétig várhatunk itt.

Szíve hölgye gyanakodva bámult a ruhagyűjteményre.

– Honnan szerezted ezt? – kérdezte és Simon nevetve tolta a kis liget felé.

– Ne vesztegesd az időt azzal, hogy tapintatlan kérdéseket teszel fel. Egy mező közepén találtam őket s ha nem hiszed el, a te bajod.

Mialatt a lányokra vártak, cigarettázva sétáltak fel s alá a teherautó mellett. Közben egy nyitott túrakocsi haladt el mellettük, rugói egy egészséges porosz kereskedelmi utazónak és feleségének tekintélyes súlya alatt nyögtek, de egyébként nem változott a táj. Az Angyal ezt csaknem csodálatos szerencsének érezte s megfelelően hálás is volt érte. A teherautó eredeti „legénységének” helyzetét talán órákig nem fedezik fel; addig pedig sikerült éppen ellenkező irányba terelni az üldözőket. A legkevésbé éppen Treuchtlingenben várják őket – hiszen onnan indult a hajsza. Valószínűleg nyugat felé terelődik majd a kutatás, hogy a francia határ előtt elcsípjék, de Simon Templarnak esze ágában sem volt arra tartania.

Még nem szívta végig cigarettáját, amikor Patricia Holm előlépett a bokrok közül és jelentkezett felülvizsgálatra.

– Ha még van valami hátra abból az egy hétből – mondta nyugodtan –, talán én is kaphatnék egy cigarettát.

Simon odanyújtotta tárcáját. A lány rövid bőrszoknyát és sima, horgolt jumpert viselt. Lába meztelen volt egészen a cserzetlen szandálokig. Orra félreérthetetlenül fénylett és szőke haját hátratolta, mintha egész nap szél fújta volna. Még arról sem feledkezett meg, hogy aranyóráját levesse. Az Angyal lassú, elismerő mosollyal nyugtázta ezt az apró részletet.

– Már nem sokat tanulhatsz tőlem, Pat – mondta.

Nina Walden pár pillanat múlva szintén előkerült, öltözéke hasonló volt. Simon megmutatta neki, hogyan igazítsa meg a hátizsákot; aztán karjába vette és jóízűen megcsókolta. A lány három másodpercen át szóhoz sem jutott elképedéséből.

– Hát ez mi? – kérdezte ámulva. És Simon Templar nevetett.

– Csak a rúzs egy részét szedtem le, drágám. Az ilyen Wandervogel-kisasszonyok nem kendőzik magukat s kár lett volna a zsebkendőjét bepiszkítani.

Fölugrott az autó lépcsőjére s onnan adta meg utasításait.

– Ti ketten most már gyalog kell tovább menjetek. Nem egészen hét kilométer az út és gyönyörű idő van. Amellett ennek a teherautónak nem tarthat örökké az alibije s nem szeretném, ha minden tét egy kártyán forogna. Menjetek be Treuchtlingenbe s keressétek meg a vasúti állomást. Pat a legközelebbi cukrászdába megy s egy csésze csokoládéval szórakozik; Nina a pályaudvaron tértijegyet vált magának Ansbachba. Aztán ugorj be édesem a Damen-nel jelzett ajtón, vedd fel a rendes ruhádat, a többit pedig csomagold be barna papírba, amit útközben megvehettek. Várd meg a legközelebbi vonatot és menj át a másik oldalra, ki a kijáraton, mintha tied lenne a világ – és add le a tértijegy felét. Érted eddig?

– Azt hiszem, igen – mondta lassan az amerikai lány. – De mirevaló ez?

– Munkám van a számára, szívem – szólt az Angyal nyugodtan. – A koronaékszerek teljes históriáját óhajtotta, nos ez is hozzá tartozik. Legközelebbi lépése a rendőrség. Maga egy tökéletesen tisztességes amerikai újságírónő, aki véletlenül tudomást szerzett a megkísérelt vonatrablásról és a velejáró zűrzavarról.

Pontosan tudnunk kell, hogy mi történt Markoviccsal és gorillabandájával, s ezt csak egyetlen módon lehet megtudni. Valakinek be kell nézni az oroszlánbarlangba, és meg kell kérdezni.

Simon nyugodtan nézett a lányra, de szemében még mindig ott táncolt a jókedvű csillogás. Monty Hayward kezdte megérteni azt a varázst, amelyet az Angyal a halál cinikus ifjú lovagjaira bocsáthatott a régmúltban, amikor követték őt azokban a napokban, melyeket Monty Hayward csak hallomásból és szinte legendás beszámolókból ismert. Kezdte már megérteni a fanatikus hűséget, amely a kis csapatot egybeforrasztotta, amikor bátor daccal fordultak szembe a Törvénnyel és az Alvilággal egyaránt, amikor mindenki ellenük volt s csak vezérüknek ihletett ötletessége állt köztük és a vak megadás hirtelen, ostoba villanásában arra gondolt: ha ezt a kis csapatot ismét összehívná valaha a trombita harsogása, nem kérne különb sorsot, mit hogy köztük lehessen…

– Nem kérek semmiféle bűnös dolgot – mondta az Angyal elkomolyodva. – Mint riporternőnek, az a dolga, hogy híreket gyűjtsön, s ha a híreket megosztja egy barátjával, ki tehet ellene panaszt?

– Ezzel igazán nem törődöm, de mikor kapom meg a história többi részét?

– Amint mi magunk megkapjuk. Megígértem s nem is felejtem el. De ez fontosabb. Mondtam: annyit segítek magának, amennyit maga segít nekem! A világ minden kincséért sem hagynám cserben – nem is tehetem. Szükségünk van erre a felvilágosításra. Csak ez vezethet el a megoldáshoz. Ha elveszítjük Markovicsot, elveszítem az ékszereimet – s a maga szenzációja elmehet zabot hegyezni. Csak maga mentheti meg a játékot. Hajlandó rá?

A többiek elhallgattak. Az a hihetetlen feltevés, amely azóta kopogtatott agyuk ajtaján, hogy az Angyal megszólalt, végleges ténnyé vált. S ugyanakkor rádöbbentek, hogy az Angyal őrültségében mi a rendszer s mi volt az ihlet pillanata, amely a vasúti töltés mentén, pár órával ezelőtt megszállta.

Az Angyal soha nem gondolt vereségre. Mögötte az üldözők, fejére díj van kitűzve, csak a menekülésre kellett volna gondolnia – de még mindig képes volt azzal a bolond ötlettel játszani, amit a szerencse útjába vetett. Volt valami ebben, ami megölt minden logikát és kérdést, a vidám elkerülhetetlenség érzése, amely minden józan kritikát elsöpört… Az Angyal mosolygott.

– Ezt megtehetem az… Angyalnak – felelte Nina Walden, miközben csodálatos ametiszt szemét a férfira szegezte.

Az Angyal odanyújtotta barna kezét.

– Derék kislány… És ha megszerezte a felvilágosítást, szépen menjen vissza a cukrászdába, ahol Patet hagyta. Monty, meg én elhelyezzük a teherautót s valahol a környéken lógunk majd. Biztosan megtaláljuk magukat. És remek szenzáció lesz! – Mosolygott. – S előre is köszönöm, Nina! – mondta.

A lány visszamosolygott rá.

Az Angyal felhúzta magához Patríciát és szájon csókolta. A teherautó motorja tiltakozva gyulladt be s aztán az egész alkotmány nekiindult.